Sokoldalú fiatal tehetség, egy évnyi, a Vígszínházban töltött gyakorlat után immár negyedik évadját kezdi a Thália Színházban. Az elmúlt másfél évben színpadi szerepei mellett láthattuk őt a mozivásznon, a Pappa piában és rendezőként is kipróbálta magát. Mózes Andrással beszélgettünk.
Milyenek a szurikáták?
A szurikáták csapatban dolgoznak, a csapatjátékot szeretik, fürgék, nem lusták, nem komótosak, gyorsak és tettre készek. És jópofák.
Megfigyelted őket, amikor első éves voltál a kaposvári egyetemen….
Egy szemeszteren keresztül volt feladatunk az egyetemen, hogy válasszunk ki egy állatot, amellyel majd dolgozni fogunk, figyeljük meg őket, és én a szurikátát nyertem meg.
Hasonlítanak rád?
Azokban, amiket felsoroltam, úgy gondolom, hogy hasonlóak, igen.
Az Amerikai bölény kapcsán nyilatkoztad azt, hogy azzal az előadással indult a pályád. Hol tartasz most? Mennyiben változtál azóta?
Ezt a szerepet tekintem az első nagy mérföldkőnek, azon felül, hogy elvégeztem az egyetemet és voltam gyakorlaton a Vígszínházban is. Azóta bíznak rám nagyobb feladatokat, mernek terhelni, és azt látják, hogy jól meg is oldom őket. A második nagy lépcsőfok a Csoda korban élünk (Szigliget), melyben Tarló János szerepét kaptam meg. Most megint egy nagyobb szerepet próbálok, Csányi Sándor első rendezésében, a Lady Windermere legyezőjében Lord Darlingtont játszom. Minden munka nagyon jókor talál meg. Egy ideje már elengedtem a szorongást, hogy jön-e majd feladat, kapok-e nagyobb szerepet. Azt látom, hogy az élet ezeket egyengeti, akkor adja a nagyobb kihívásokat, mikor készen állok rá, nem bukom bele, hanem meg tudom oldani őket.
Mesélj egy kicsit a Pappa pia film forgatásáról! Ez volt az első nagy játékfilmed. Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat számodra?
Számomra az egész egy nagy pillanat volt, az, hogy részt vehettem benne. Van róla egy nagyon erős képem, jó érzés tölt el, amikor eszembe jut a forgatás. Szimpatikus volt, hogy többünket beválasztottak első filmesként, és rendkívül hálás voltam, hogy egy elég nagy szerepet bíztak rám. Nagy élmény volt, hogy nyár van és forgatunk, ott vagyunk együtt, fiatalok. Eszembe jutott, amikor idősebb kollégáim mesélnek arról, milyen volt, amikor ők forgatták ezt vagy azt a filmet, és azt éreztem, ez nekem most az a pillanat! Erre mindig emlékezni fogok és jó lesz mesélni róla.
A Csoda korban élünk előadásban Tarló szerepét játszod, hogyan tudtál azonosulni a karakterrel? Van hasonlóság?
(nevet) Ő egy besúgó. Remélem, hogy a kollégáim nem gondolják a színházban, hogy „kis besúgó” vagyok… De mindig kell találni közös pontot, még akkor is, ha egy gyilkos szerepét játsszuk, akármilyen durván hangzik is. Meg kell értenünk a figurát. Tarlónak érthető a motivációja: azt akarja, hogy a nagy írók között, a szigligeti alkotóházban – és Magyarországon is – elismerjék őt a szakmában. Ezért küzd, harcol, és ezért is akar megfelelni a pártnak, hogy díjazzák őt. Érthető a motiváció, az viszont más kérdés, hogy vannak, akik a mai napig ezt az utat választják. Nekem ez természetesen nem opció az előrejutásban. A megfelelés lehet talán a legerősebb közös pont, egy fiatalban ez természetesen megvan: jó legyek abban a szerepben, elégedettek legyenek a munkámmal. Egyre inkább kezdem mindezt kinőni, de nem tudom, hogy örökre lehet-e, hiszen valakinek valamilyen szinten mindig meg akar felelni az ember.
Volt olyan, hogy meg akartál felelni egy idősebb kollégának?
Igen, például régebben próbák során volt egy-két olyan mozzanat, hogy: „Na, akkor ezt így fogom csinálni, hogy neki könnyebb legyen”. De általában hamar beláttam, hogy ez nem működik, nem tudok eléggé a saját szerepemre koncentrálni, és utána mertem a magam útját járni. Nem nekik kell megfelelni, ha már ezt a szót használjuk, hanem a rendező utasításait kell követni, vele kell közös konszenzusra jutni.
Ebben az évben rendezőként is kipróbálod magad, november 2-án mutatják be A Grönholm-módszert a Thália Színházban, az Arizona Stúdióban. Milyen vagy rendezőként? Mennyiben más, mint színészként működni a színpadon?
Ami nagyon erősen feltűnt, hogy életemben nem izgultam még így bemutatón. (Ebből már volt egy munkabemutató májusban.) Lemerevedett a tarkóm, izzadtam és közben fáztam, minden bajom volt a nézőtéren, tehetetlenséget éreztem. Színészként tudom, hogy amikor ott vagyok a színpadon, mi a feladatom, és azt magamra vállalom. Ha elrontom, akkor én rontottam el, ha jó lesz, akkor jó lesz. De az adott pillanatban, az „itt és most”-ban ezzel rendezőként nem tudsz mit kezdeni. Ott a premieren már nincs, nincs esély… Nagyon féltettem őket.
A másik, hogy rendezőként sokkal komplexebben kell látni az előadást. Azt éreztem, hogy színészként sajnos néha az ember megengedi magának, hogy „most ilyen passzban vagyok, most ilyen állapotban jöttem be, rosszkedvvel, most éppen jó kedvem van, most morcos vagyok, most nincs kedvem.” Rendezőként ezt nem teheti meg az ember. Ez nem azt jelenti, hogy felvarrtam magamra egy vigyort másfél hónapig, de igyekeztem mindig felkészülten, jó energiákkal, motiváltan és motiválóan beülni a próbákra. Azt éreztem, hogy ilyen értelemben is a feje vagyok a dolognak, nem engedhetem meg, hogy miattam egy színész ne tudjon úgy próbálni, ahogy kellene.”
A darabban négyen pályáznak egy kereskedelmi igazgatói pozícióra. Te kinek adnád a posztot?
Mind a négy jelentkező alkalmas lenne valamiért erre a posztra, mindegyikükben van valami emberi, ami kiderül, és van valami embertelen, ami alkalmassá teszi vezetőnek. Ne úgy értsd, hogy egy vezetőnek embertelennek kell lennie, nem, csak például keménykezűnek, hideg fejjel kell gondolkodnia, kevésbé az érzelmeire támaszkodni, ilyenekre gondolok. Mind a négyben van valami szerethető, és akkor jó, ha meglátjuk bennük a motivációt, megértjük őket emberként, hogy miért így cselekszenek. Szerintem az az izgalmas benne, hogy bármelyiküknek lehetne adni ezt a pozíciót, s ehhez képest… majd kiderül…
Az előadás színlapján az áll, hogy: „Maszkokat hordunk, szerepeket játszunk, különböző módszerekkel próbálunk meg érvényesülni életünk mindenféle területén.” Te milyen vagy, amikor nem viselsz semmilyen álarcot?
Értem a kérdést (nevet). Remélem, hogy minél kevesebb maszkot hordok. Ha belegondolunk, a párkapcsolatban, a munkahelyen, biztos, hogy mindenhol máshogy viselkedünk látszólagosan. Én például azt szoktam mondani egy párkapcsolatnál, hogyha én úgy látom a jó barátomat, amikor bemutat az új barátnőjének, ahogy őt ismerem, és a barátnője előtt is úgy viselkedik, akkor az egy jó kapcsolat. Ha minél több dolgot feltár neki is önmagából, akkor ő egy nyitott, tiszta ember. Nagyon remélem, hogy én mindenhol tudok ugyanúgy viselkedni, hogy minél inkább önmagam tudok lenni minden helyzetben.
Leginkább olyan előadásokban láthat téged a közönség, amelyekben fontos szerepet kap a humor. Milyen számodra a jó humor?
Az jutott eszembe, amit az egyetemen tanítottak nekünk, hogy azon tudunk a legjobbat nevetni, ha egy szereplőn azt látjuk, hogy kínlódik. A nyomorán tudunk a legnagyobbat kacagni. Azt látom, hogy nálunk is ezek működnek, ezeket szeretik legjobban a nézők. Nekem ez a fajta humor tetszik, ez tud emberi lenni, miközben nagyon színházias is. De szeretem a groteszket is, kedvelem Bodó Viktor rendezéseit, a groteszk, elrajzolt humorát.
Egy poén a színpadon akkor működik, hogyha mi minél inkább reált tudunk játszani, nem mi nevetünk rajta, hanem a nézők. Én igenis belehalok abba a szerelembe, szakításba, csalódásba, miközben abszurd maga a helyzet, és ez váltja ki a nevetést. Talán ez a leghitelesebb.
Van kedvenc vicced?
Nincs, nem szeretek viccet mondani, mert nem tudok, (nevet) ebbe belekérdeztél. De hallgatni se szeretem őket igazán. Jobban kedvelem a rögtönzött vicceket, a spontán helyzeteket, ami ott hirtelen alakul ki a szituációból, mint azt, hogy „na, készültem egy jó viccel”. A spontaneitásától lesz vicces.
Nem kacérkodsz drámai szerepekkel, a hősszerelmes karakterrel például?
Alapvetően én inkább drámai beállítottságú vagyok. Az egyetemen, amikor mi választhattuk meg, milyen novellákkal, drámákkal, jelenetekkel dolgozunk, én tízből kilencszer a dráma felé mentem. Nagyon örültem, hogy végül azt adta a sors, hogy ellentétes impulzust kaptam, valószínűleg most nekem ezzel van feladatom. Hiányzott a színészetembe, szerintem ez az egyik legnehezebb műfaj a szakmánkban, ami még mindig nincs kellőképpen elismerve. Nagyon fontos, hogy melyik másodpercben mondom ki azt a mondatot, mert akkor nevetnek a nézők, mert akkor jó elmondani, és ha kicsit lecsúszunk róla, már nem üt a poén. Nem csak az számít, hogy hogyan van megírva a darab, hanem az, hogy mi azt tudjuk-e működtetni. Ebből rengeteget lehet tanulni, folyamatosan olyan melegen tartott idegállapotban kell lenni a színpadon, hogy tettre készek legyünk, jó érzékkel, jó ritmusban kell megszólalni. Ez a kőkemény szakma része, és nagyon örülök, hogy ezt gyakorolhatom.
A való életben hősszerelmes típus vagy?
Létezik ilyen ma? (nevet) Egyébként inkább igen. Ha hiszünk abban, hogy van ilyen, akkor én inkább vagyok ez a típus. Hiszek abban, hogy lehet olyan embert találni magunk mellé, akivel le lehet élni egy életet. Ma ez a felfogás már „hősszerelmes”, mert általában az emberek nem így gondolkodnak. Azt látom, hogy ma inkább árucikként fogják fel a kapcsolatokat. Az emberi kapcsolatokat, most akkor ne csak a szerelemről beszéljünk. Nem feltétlenül akarjuk megjavítani a dolgokat, vagy dolgozni rajtuk, egyszerűbb továbbállni és újakat szerezni. Azt gondolom, hogy én nem ezen az oldalon állok, tehát igen, inkább vagyok „hősszerelmes”.
Azt nyilatkoztad, hogy a nőktől a kiegyensúlyozottságot tanulnád el. Szerinted a nők tényleg ennyire kiegyensúlyozottak?
Én valamiért ezt látom. A nőkben mindig van valami finomság, kecsesség, ami a törékenységükből fakad, és ezáltal olyan, mintha pár centivel a föld felett lebegnének. Könnyedek és jó rájuk nézni. Nekem ez nagyon tetszik, az érzés, hogy „de jó, hogy itt vagy”.
Az elkövetkezendő egy évben, mi az, amit mindenképpen meg szeretnél valósítani színészként?
Jó, akkor sorolom: sorozatok, filmek … (nevet) Nekem elsősorban van az évadom, ami már le van egyeztetve a Thália Színházban, most főként ezekre a feladatokra koncentrálok. Remélem, hogy ismét lesz rá lehetőség, hogy Bán Bálint kollégámmal, barátommal – akivel a Grönholm-módszernek vagyunk közösen a produkciós vezetői, és ő kvázi a főszerepet játssza benne – újabb projektet hozzunk létre a kötelező munkákon felül. Nagyon örülnék, hogyha ez létrejöhetne.
Egyébként viccen kívül, jó lenne nyáron forgatni. Hamarabb vége lesz az évadunknak és később is kezdődik, tehát sok szabadidőm lesz, amit én nem nagyon szeretek, mert egy idő után nem tudok mit kezdeni a nagy szabadsággal, jobban szeretek dolgozni. Jó lenne egy forgatás. Egy év, azt gondolom, hogy pont arra elég, hogy ezeket a feladatokat jól tudjam megoldani.
És magánemberként?
Tervezem, hogy néhány nagyvárosba kilátogatok, csak autóval elindulok valamerre. Másrészt igyekszem sokat edzeni, hiszek az „Ép testben ép lélek!” szlogenben. Kell a jó fizikum a színházhoz, illetve lelkileg is nagyon sokat ad egy nehéz nap után vagy előtt.
Olvass bele legújabb magazinunkba!