Az életünk során rengeteg mindent gyűjtünk: tárgyakat, élményeket, kapcsolatokat, álmokat és terveket. Mégis, van valami, amiről ritkábban beszélünk: az elengedésről. Pedig az igazi szabadság gyakran nem abban rejlik, amit megszerzünk, hanem abban, amit képesek vagyunk elengedni.
Az elengedés sokunknak nehezen megy. Olyan, mintha egy régi kedvenc kabátot kellene letennünk, ami ugyan már szorít, kinyúlt és nem áll jól, de annyira hozzánk nőtt, hogy nem tudunk megválni tőle. Kapcsolatok, amelyek már nem töltenek fel, munkák, amelyek rég nem inspirálnak, szokások, amelyek kimerítenek – mind- mind ilyen „kabátok”. Sokszor nem azért ragaszkodunk hozzájuk, mert jók, hanem mert ismerősek.
Az elengedés művészete abban rejlik, hogy merünk teret adni az újnak. Ha mindig tele van a kezünk, nem tudjuk befogadni azt, amit az élet kínál. Gondoljunk csak egy lufira: minél erősebben szorítjuk, annál nagyobb az esély, hogy kipukkan. De ha elengedjük, felszáll és gyönyörködhetünk benne a magasban. Az élet bizonyos dolgai is így működnek – ha görcsösen ragaszkodunk, megnehezítjük a saját utunkat.
Fontos megérteni, hogy az elengedés nem egyenlő a veszteséggel. Nem arról szól, hogy feladunk valamit, hanem arról, hogy tudatosan döntünk: már nincs szükségünk rá. Ez egyfajta belső nagykorúság, amikor felismerjük, hogy a régi minták, sérülések, félelmek nem szolgálnak minket tovább. Helyettük választjuk a fejlődést, a könnyedséget és a szabadságot.
Hogyan gyakorolhatjuk mindezt? Első lépésként érdemes feltenni a kérdést: „Ez az ember, tárgy vagy szokás valóban hozzájárul az életemhez?” Ha a válasz nem, akkor ideje gyakorolni az elengedést. Második lépés: engedjük meg magunknak a gyászt, engedjük az elengedéssel járó érzéseinket megélni. Teljesen természetes, ha hiányérzetünk támad. Harmadik lépés: fókuszáljunk arra, mit nyerünk azzal, ha elengedjük a terheket – több időt, energiát, szabadságot.
z elengedésre ne úgy tekintsünk, hogy ez a vég, nézzünk rá úgy inkább, hogy egy új kezdet. Egy tiszta lap, ahová új történeteket írhatunk. A valódi művészet pedig az, ha képesek vagyunk mosolyogva inteni búcsút annak, ami már nem a miénk, nem a mi utunk része.