Kedves Én!
Várom haza bátyámat, mert ma délután Diákgyűlést tartottak az ELTE-n és már haza kellett volna érnie. Nagyon aggódom miatta, mert a Rádióban akarják beolvasni követeléseiket, de nem hiszem, hogy engedni fogják nekik. Nehogy baja essék.
2019-ben élő önmagam, de bánom, hogy te egyáltalán nem törődsz a bátyáddal, sokszor azt se tudjátok egymásról, merre jár a másik, ha otthon is vagytok, mindketten bezárkóztok a szobátokba, telefonoztok vagy tévéztek.
Milyen kár, hogy akkor nem tudtam, meg kell becsülni az egymással töltött időt, beszélgetni kell, érdeklődni kell, tudni, mi van a másikkal, mi történik vele napközben, milyen barátai vannak.
Az iskolából kijőve kézzel írott plakátot látok, rajta felirat, miszerint a kerületi gyűlésen a jelenlévők megalakították a Forradalmi Bizottmányt. Elnöke, dr. Szántó Elek, az édesapám. Futottam hazáig, alig vártam, hogy megöleljem. Ez a sok embertől a lakásunkban nehezen ment. Büszkeség töltött el.
És én, a 63 évvel később élő átlagos kislány, aki akár én is lehetnék, boldog vagyok, hogy együtt sétáltatom a kutyát apukámmal, és elmegyek vele piacra, és segítek neki az őszi falevelek összegereblyézésében.
Hogy iskolába menet beszélgetünk. Csak azt sajnálom, hogy nem kérdezem meg, mi történik a munkahelyén, nem érdeklődöm többet és nem ölelem meg szinte soha. Valahogy nem szoktuk.
De akkor, 56-ban nagyon öleltem, szorítottam magamhoz őt és bár megtenném ezt sokszor ma is! Ő az én hősöm.
Ők a mi hőseink!
(Fotót készítette: alex.ch – https://www.flickr.com/photos/alex-photos/6386409565, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=73819642)
Olvass bele legújabb magazinunkba!