VÍZKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK

Vízkereszt, vagy amit akartok. Shakespeare. Ismerem, imádom, olvastam, nem emlékszem, kötelező volt vajon? Mármint az olvasmány. És az ünnep? Az biztosan nem. Azt, hogy a Vízkereszt Isten fényének szellemi jelenléte a csillag szimbólumaként, mely a Gyermekre világít, és hogy a lelkem igazából az ünneptől ünnepig való élést sóvárogta, csak később értettem meg, amikor a gyerekeim már Waldorf-oviba jártak. Gyulavári Kata eszmélése

Mindig űrt hagyott bennem a karácsony vége

Gyerekként teljesen ismeretlen maradt. Számomra csak a karácsony volt AZ ünnep, örökké akartam az élményt, de legalábbis sokáig. Erős ragaszkodás élt bennem hozzá, nehezen engedtem útjára, őrizgettem sokáig a feldíszített fát, és még utána a gyufásdobozba gyűjtött tűleveleket is. Azt hittem, ezzel még tovább itt tudom tartani a karácsonyt, annak minden örömével, fényével, ajándékaival. Pedig nem. 

Igazságtalannak  éreztem, hogy „lement” a karácsony, indul a suli, meló,  minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mintha mi se történt volna. Az ünnepben a lelkem szárnyalt, visszaemelt égi otthonomba, visszavezetett az elveszett paradicsomba, és nem akartam a szürke hétköznapokba visszaesni. Mégis mindig elmúlt, anélkül, hogy én elengedtem volna, űrt hagyva bennem. A természet szüntelen körforgását megállítani, visszatartani nem lehet. Próbáltam kitölteni a légüres teret, de a sóvárgás utána is ott lapult az egyéb bulik, élmények alatt: „mikor lesz már megint karácsony, igazi ünnep?”

Lelkes készülődés az óvódában

Aztán most viszem reggel az oviba a gyerekem, ahogy más is. És látom, hogy egy naaagy kupac fehérség – gyapjú, filc – hever az asztal körül, az óvónéni szinte elmerülve benne, matat. Mintha párnacsata előkészületei lennének. Kérdezem kíváncsian – mert itt ilyen kérdezősködő gyerek leszek – mi készül? „A három királyt varrom, de lehet, nem készülök el” – hangzik a válasz. Én is varrogatok otthon manót, csacsit, lovat, malacot, angyalkát, amik marokban elférnek, és tudom, nem kevés idő az sem. Ezeknek a királyoknak, rápillantva ugye a jászol mellett álló Máriára, Józsefre, szép szál legényeknek kéne lenniük. Huh, de izgalmas. Hajrá!

Másnap óvónéni elemlámpát mutat lelkesen. Máris kezdek gyermekien, nagy bociszeműen kíváncsi lenni. Újabb: hm? „Azt találtam ki, hogy az elemlámpa fénye lesz a csillag, ami mutatja az utat a királyoknak. És lesz kék útvonal, piros, meg zöld.” Ez nagyon szupi! Már duplán izgi, és a francba is, hogy nekem mennem kell a felnőttes dolgomra, ami sanyarú hivatali, pöcsétes papírt beszerző szürke út. Én is szeretnék a vízkereszt minden szereplőjének a bőrébe bújni, ahogy a gyerekeim. Érezni a bölcsességet, gyengédséget, fényességet, hogy mi is ez az egész…

Az évkör, a természet körforgásának tudása már az övé!

„Ma én voltam a piros király, és vittem a nehezet, …öömmmm, az aranyat!”  

„Én voltam Mária. ha nagy leszek, anyuka leszek.”

„Ma csináltunk tündérport. Itt van ez a seb, bekentük vele, és nézd, meggyógyult. Meg mirhát is!”

„Nézd, ez lesz az arany. És megcsináltam a három királyt!” 

Látom, van palota, meg park is, minden. Fakockából, ágakból, bigyókból meg izékből.  Saját kis keze által teremtett, a természetben megtalálható anyagokból. 

Ülünk otthon, dudorászik. „Ma csillagangyal voltam. Az én szülinapom mikor lesz?” Elmagyarázom, hogy legközelebb a papinak lesz, aztán apának, és akkor ő következik, mikor tavasz lesz. Akkor a felfedezés örömének ragyogásával a szemében mondja, hogy az nem úgy van, hogy mindig új dolgok jönnek és mennek egymás után az évszakok – és a kis kezével lineárisan lépked – hanem bizony körbe-körbe mennek. És nem lehet utazni a múltba, mert az már megtörtént. Felpattan, lép egyet. „Látod, ami mögöttem van, az a múlt és már nem tudod még egyszer ugyanúgy meglépni”. 

Milyen lenyűgöző 3D-s bemutatása az évkörnek!  Milyen bölcsen érzi a természet szüntelen körforgását, a tapasztalat egymásra épülését, ahogyan visszaemelkedünk spirálban a szellemvilágba, mint a DNS. Most láttam, hogy annak a keresztmetszete is olyan, mint „az élet virága” mandala. Lenyűgöző! És ez a tudás már az övé!

A kozmosz rendjével együtt mozdulni

Ahogy ez az ünnep, összhangban a természet ritmusával átszövi a mindennapokat, az  egyszerű, hétköznapinak tűnő élmények újabb bölcsességeket ajándékoznak mindannyiunknak.

„Csináltunk mamival tortát, tettünk bele három babot. Hogy aki holnap megtalálja, az lesz a három király.”  Nagyobb tesó olvasztott csokival bevonta. A kicsi lelkére kötötte, hogy mindenképp mondja el az oviban, ő készítette az öntetet, ezzel is hozzájárulva az ünnephez.  Emlékszem, tesóval annak idején nagyon lassan indultunk el az oviba ezen a reggelen. „Le kellene bontani a karácsonyfát, vízkereszt van.” „Na azt most biiiztos nem, nincs rá idő!! Különben is olyan szép még, maradjon.”    

A ragaszkodásaim ugye, én még nem tudtam az ünnepkörökkel együtt haladni, bocs, gondolom magamban. Már az ajtóban állunk, de csak nem jön. Fel-alá mászkáll, valamit nagyon intéz. A toleranciaszintem erősen megcsappan. „Anya, van valami kékünk?” „Mineeeeek???” csattanok fel a  dolgozó felnőttek állandó időzavaros türelmetlenségével. Persze ő teljes nyugalommal folytatja: „A lépcsőre, – amit már cipős dobozokból, kisszékből odakészített – Máriáék lába elé, hogy el tudjanak békével vonulni” – közben tenyerét gyengéden az ég felé tartva, meghajol. Ledobok hát a kezemből mindent és szerzek kék anyagot. Nem számít most  a „kell”, a “haladjunk”. 

A kozmosz rendjével összhangban mozduló gyermek egy  pillanat alatt visszakapcsol engem is eredethez, a forráshoz. Ünnep van Minden isteni rendben, időben, teljes természetességgel történik. S a napomat nem tudom ugyanúgy folytatni, mint addig. Hiába a szürke ügyintézés, lelkem szellemi hazámban időzik, pont most vezeti el a fényes csillag a királyokat AZ EMBERhez és róják le tiszteletüket az emberi lét, a tapasztalás előtt. Ajándékként aranyat, tömjént, mirhát hoznak. Szimbolikusan mindazt, mi test-lélek-szellemnek munícióként szükséges a földi léthez, gondolom józan paraszti ésszel. Micsoda megtartó erő az életben, kapcsolódása Égnek és Földnek bennem. Igazi tartóoszlop. Ezek nélkül milyen elveszett voltam, kapaszkodókat kerestem. Pedig csak ünnepelni kellett volna.

Ma a karácsonyfán lekapcsoltam  a fényeket (ez már a bontás előjele).  A csúcsáról az arany csillagot levettem, a gyerekek odatették a Gyermekhez. Ők már a kozmikus rendezettségben működnek, és végre én is ünneptől ünnepig élek. Vízkereszt, és akarom. 


Gyulavári Kata

Forrás: https://www.ujegyensuly.hu/spiritualitas/vizkereszt-vagy-amit-akartok