MIHÁLYI GÁBOR Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész Harangozó Gyula-, Seregi László-, és Imre Zoltán-díjas táncművész, koreográfus a Magyar Állami Népi Együttes együttes vezetőjének gondolatai az április 29.-én világszerte ünnepelt Tánc Világnapja alkalmából
Már napnyugta óta álltak fent az éjszakai hegyen, fölöttük az a titokzatos végtelenség, amelyből szarvasok milliárdjainak szempárja csillogott le rájuk. Számukra végtelen, titokzatos és szent volt ez a ragyogó mennyezet, amely mágikus erővel hívta őket, oda fel, hozzá, ahhoz, aki miatt idejöttek. Aki az Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a Végtelen.
Álltak hátraszegett fejjel, tekintetüket az égre emelve, hallgatva azt a furcsa dobogást, amely szívük felől érkezve, bennük lüktetett. Aztán egyszer csak elkezdték: karjuk összekapaszkodott, szájukból varázshangok törtek elő, testük megmozdult, lábuk dobbant. Úgy érezték megáll az idő, hogy egyé válnak, hogy emelkednek, oda, fel, Őhozzá! Aki az Örök, a Fenséges a Mindenek feletti, aki a Végtelen.
Így történt, vagy egész másként, ki tudja. A tánctörténészek írnak a kezdetekről, az emberiség hajnaláról, amikor a tánc, az Istenekkel való párbeszéd mágikus eszköze volt. Keresem a szavakat, hogy megfogalmazzam a lényeget, hogy ne csak a ködös múltat citáljam ide, hanem a jelen világunkról beszéljek, hogy megfogalmazzam azt a spirituális érzést, mely elfog, magába húz, felemel, ha mozdul a test. Legyek táncos, koreográfus, vagy a közönség, amely a nézőtér sötétjében az Ünnepre készül. De rá kell jönnöm, a szó kevés, a gondolat véges, hogy leírja a leírhatatlant.
Azt mondta valahol Isadora Duncan amerikai táncosnő, akit a modern táncművészet alapítójának tartanak: „Ha meg tudnám mondani milyen érzés, nem lenne érdemes táncolni.” A tánc, a kultúra azon sajátos ága, melynek különlegessége, annak sokszínűségében rejlik. A néptánc, a klasszikus balett, neoklasszikus balett, a modern, a társastánc, vagy más alternatív kísérletezések együttese adja azt az univerzumot, melyet magyar táncművészetként ismerünk. Ennek a sajátos művészetnek a nyelvezete, éppen non-verbalitása révén képes világokat összekötni, átlépni nyelvi, kulturális határokon. Elmélyült formában – a táncos testén keresztül – tudja megjeleníteni az alkotó üzenetét, mellyel új perspektívákat kínál a közönség számára. Megadja azt a hétköznapokban kevésszer tapasztalt, mégis nagyon vágyott élményt, melyet a régi görögök, katarzisként írtak le.
Nekünk – táncszerető, „táncban élő” embereknek – kötelességünk és feladatunk életben tartani és folyamatosan megújítani művészetünket. Hiszen a bennünket körülvevő kulturális káoszban a művészet, és benne a táncművészet az, amely fogódzót és támaszt kínálhat az eligazodásban.
A Tánc Világnapján szerte a világban táncosok ezrei emelik tekintetüket a színházak reflektoroktól csillogó szent mennyezete felé, hallgatva azt a furcsa dobogást, amely szívük felől érkezve, bennük lüktetett. Várják, hogy elkezdhessék, hogy karjuk összekapaszkodjon, testük megmozduljon, lábuk dobbanjon, hogy megállítsák az időt, hogy eggyé váljanak, hogy emelkedjenek oda, fel, Őhozzá! Aki az Örök, a Fenséges, a Mindenek feletti, aki a Végtelen, hogy együtt éljék meg a közönséggel a Tánc mágikus Ünnepét.
Olvass bele legújabb magazinunkba!