Október végén mutatták be a Centrál Színházban A beszélő fejek című darabot, mely tulajdonképpen 4 színész, 4 izgalmas monológja. A brit származású drámaíró eredetileg a BBC számára készítette első sorozatát. Az abból készült színdarab azóta több díjat nyert, sőt, iskolai tananyaggá is vált. Alan Bennett történetei hétköznapi emberekről szólnak, akik extrém helyzetekben találják magukat. A négy monológ, hol humoros, hol megrázó. Arra hívják fel a figyelmet, hogy minden ember sorsa egyedi és egyenlő értékű és fontos, hogy legyen fülünk és szívünk ennek befogadására. Scherer Péterrel beszélgettünk.
Kihívást jelent egy színész számára a monológ, mint műfaj?
Óriási kihívás jelent. Különleges és izgalmas feladat, bele kell merülni teljesen a szerepbe. A beszélő fejekben például egy 10 oldalas monológom van. Nagyon intelligensen és elegánsan megírt, finoman vezetett történet. Amúgy a monológ gyártása most elég divatos lett, vélhetően a karantén miatt. A monológ a színészek számára egyfajta menekülési útvonal lehet akkor, amikor a társulati létezés problematikus, akár a pénzügyi vonatkozását nézzük, vagy akár a vírus miatt kialakult helyzetet. Ilyen időkben egy monodráma vagy egy nagyon jól megcsinált mono előadás szépen megáll a lábán.
Mit szeretsz jobban, színházban fellépni vagy filmet forgatni?
Ezt így nem tudnám megmondani. Színház és színpad nélkül nem tudnék színész lenni. Persze van, aki tud, de számomra a színház a kiindulópont. Amerikában például nagyon sokan színház nélkül is színészek tudnak lenni. Viszont fejlődni, határokat átlépni, komfortzónából kilépni, a körülöttem lévő falakat picit megpróbálni odébb tolni, azt véleményem szerint, csakis színházban lehet. Egy filmnél az a helyzet, hogy tudod, hogy a van másfél órátok a jelenetre, és ott egy 60 fős stáb, ami ráadásul milliókba kerül. Nincs idő arra a műhelymunkára, ami a színházi próbák alatt folyik. Nagyon nehéz egy ilyen direkt helyzetben azt mondani, hogy figyeljetek, nézzük meg ezt a jelenetet másképpen vagy azt, hogy van egy ötletem, mi lenne, ha ezt így is megpróbálnánk. Ezért gondolom azt, hogy a színház a kísérletezés terepe is tud lenni, ahol több idő van a feldolgozásra, kidolgozásra, megemésztésre.
A Nagykarácsony című romantikus vígjátékot novemberben kezdik játszani a hazai mozik. Ebben a filmben a tőled megszokott karaktert láthatjuk?
A Nagykarácsonyban egy simlis butikost alakítok, amihez hasonló jellegű szerepet régebben is kaptam már. Viszont a csavar, hogy ez a fickó egyszer csak beleszeret, még hozzá végzetesen, az egyik kisgyerek anyukájába, akit Pokorny Lia alakít, és ettől elkezd megváltozni. Elkezd máshogy öltözködni, másképpen viselkedni, sőt, megpróbál jobb ember lenni. Ez a fordulat egy egészen új szín hoz a történetbe. Kalandos és nagyon jópofa történet, egy szuper csapattal. Abban bízom, hogy ez a film mostantól rendszeresen bekerül a tévék műsorába karácsonykor. Egyébként a film díszlete egy karácsonyi vásár, amit a Várkert bazárban építtettek fel, és szerintem olyan szenzációsan sikerült és annyira jól nézett ki, hogy ha én lennék a Várkert Bazár főnöke, akkor mostantól ezen a területen megszerveznék egy karácsonyi vásárt. Gyönyörű a helyszín, feletted a vár, alattad a Duna, mindenütt karácsonyi fények, jégpályával és mindennel, ami ilyenkor kell.
Az idei szerepeid között mi volt a kedvenced? Mi az, ami az utóbbi időben a legjobban a szívedhez nőtt?
Először is az Apatigris sorozatot említeném meg, (Scherer Péter most kapta meg a Televíziós kritikusok és újságírók Legjobb férfi szereplőjének járó díját. A szerk.), amire nagyon büszke vagyok. A másik pedig, Karinthy Utazás a koponyám körül című darab, amit október első felében mutattunk be, és amelyben magát Karinthy Frigyest alakítom. A darabot zenével és élőzenével játsszuk, két színész – zenész barátom, Marton Robi és Parti Nóra csodálatos közreműködésével. Ez a két munka nagyon nagy örömet okozott nekem.
Olvass bele magazinunkba is:
Olvass bele legújabb magazinunkba!