Valentin-napon hajlamosak vagyunk elmerülni a romantikában és úgy gondolni a szerelemre, mint egy megfoghatatlan csodára: villanásra, szívdobbanásra, kémiára. És valóban, a szerelem gyakran egy pillanat alatt érkezik. Egy tekintet, egy mondat, egy közös nevetés – az agyunkban pedig beindul a dopamin és az oxitocin tánca. A szerelem kezdetén minden könnyűnek tűnik, a másik különleges, hibátlan, izgalmas. Ilyenkor nem keresünk magyarázatot, egyszerűen csak érezzük: „igen, ő az”.
Ám az igazi kérdés nem az, hogyan esünk szerelembe, hanem az, hogyan őrizzük meg ezt a különleges érzést. A kezdeti lángolás idővel átalakul, és helyét átveszi valami mélyebb: a kötődés, a biztonság, az intimitás. Egy tartós szerelmes kapcsolat nem a tökéletességen múlik, hanem az egymás iránti figyelmen.
Azon, hogy meghallgatjuk egymást, akkor is, amikor nehéz, akkor is, amikor a másik nem éppen a legjobb arcát mutatja. És azon is, hogy kíváncsiak maradunk a másik belső világára, és nem vesszük természetesnek a jelenlétét.
A szerelem fennmaradásához apró, mégis fontos döntések kellenek: időt szánni egymásra, kimondani az érzéseinket, és újra meg újra választani a másikat. Igen, választani, akár minden egyes nap. Mert így akarjuk, minden nap mellette és a kapcsolatunk mellett döntünk. És igen, a Valentin-nap emlékeztet minket arra is, hogy a szerelem nemcsak érzés, hanem törődés, odafigyelés és közös munka.
És akik e sorok olvasásakor még nem találták meg a szerelmet, azok se csüggedjenek, mert a szerelem bizony egyetlen egy pillanat alatt be is robbanhat az életünkbe, csak elég nyitottnak kell lennünk rá.