Van egy dolog, ami a legtöbbünknek eszébe sem jut, amikor Carrie Bradshaw neve szóba kerül. Nem a tűsarkú cipők. Nem Mr. Big. Még csak nem is Manhattan. Hanem az a heti újságcikk.
Pedig ha jobban belegondolunk, minden abból indult. Carrie nem egyszerűen egy nő volt New Yorkban, aki a szerelmet kereste. Ő figyelte az embereket. Meghallgatta a barátnőit, hazament, leült a számítógépe elé, és megpróbálta megfejteni, mi miért történik velünk.
Ha ez nincs, vajon ugyanaz a Carrie lett volna?
Valószínűleg nem.
Az írás nála nem csak munka volt. Inkább egyfajta kapaszkodó. Amikor összetörték a szívét, amikor bizonytalan volt, vagy amikor éppen boldog, mindig a billentyűzet elé ült. Mire leírta a gondolatait, sokszor már a választ is megtalálta.
De akkor mit dolgozott volna?
Valószínűleg valami olyat, ahol emberekkel, divattal vagy kommunikációval foglalkozik. El lehet képzelni egy divatmagazin szerkesztőségében, egy luxusmárka PR-osaként vagy akár stylistként is. Ahhoz is megvolt az érzéke, hogy másokból kihozza a legjobbat.
De van egy másik lehetőség is.
Carrie remek pszichológus lehetett volna. Nem azért, mert mindig jó tanácsot adott – mert valljuk be, sokszor ő maga sem tudta, mit kellene tennie –, hanem mert ösztönösen érdekelte, hogyan működnek az emberek. Miért szeretünk bele valakibe, aki nem viszonozza? Miért ragaszkodunk egy kapcsolatba, amelyről tudjuk, hogy nem tesz boldoggá? Miért félünk kimondani azt, amit valójában érzünk? Pont ezekre a kérdésekre kereste újra és újra a választ. És talán éppen ezért szerették meg ennyien.
Carrie sosem akart tökéletesnek látszani. Nem próbálta elhitetni, hogy mindig jól dönt, hogy minden kapcsolatát ügyesen kezeli, vagy hogy nála mindig minden rendben van. Hibázott. Félt. Túlgondolt dolgokat. Néha makacs volt, néha önző, máskor pedig végtelenül esendő. Mégis hiteles maradt.
Mert nyíltan beszélt azokról a problémákról, amelyeket sokan inkább magukban tartanak. A csalódásról. Az elengedésről. Az önbizalomhiányról. Arról a bizonytalanságról, hogy vajon elég jók vagyunk-e valakinek.
És talán ez Carrie igazi titka.
Nem azért vált ikonná, mert ő volt a legtökéletesebb nő a képernyőn, hanem mert ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, amelyekre a legtöbb nő a lelke mélyén maga is keresi. Lehet-e egyszerre függetlennek és szerelmesnek lenni? Meddig érdemes várni valakire? Létezik-e az igazi? És vajon attól, hogy néha elveszettnek érezzük magunkat, még lehetünk-e boldogok?
Ha Carrie nem írta volna meg ezeket a gondolatokat, valószínűleg a Szex és New York is egészen más sorozat lett volna.
Lehet, hogy ugyanúgy négy barátnőről szólt volna. Lehet, hogy ugyanazok a szerelmek és szakítások történnek meg. De hiányzott volna belőle az a hang, amely miatt a nézők húsz évvel később is úgy érzik, mintha egy régi barátnő mesélne nekik.
És talán ezért emlékszünk Carrie Bradshaw-ra ma is. Nem azért, mert mindig tudta a választ, hanem mert volt bátorsága feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket sokan csak magukban mernek megfogalmazni, de hangosan kimondani soha.
InfoPont Magazin