Az adelaide-i Anthony Maras rendezte és társírta a Hotel Mumbait. Megtörtént események alapján igyekszik összerakni azt a három napon át tartó terrort, amelyet 2008 novemberében az indiai fővárosnak át kellett élnie. Nem egyszerűen emészthető a film, de ha tudjuk magunkról, hogy van gyomrunk hozzá, nagyon is must have a múvi, és érdemes elfáradni érte a vetítőszobába.
Ahol a vendég „az Isten”
Az Anthony Maras és John Collee által szerkesztett forgatókönyv ugyan sok helyen csúsztat, mégis igyekeztek egyfajta becsülettel feldolgozni azt a 10 pakisztáni dzsihádista által végrehajtott merénylet-sorozat történetet, amely nagyon komolyan megrázta a teaültetvények hazáját. A való életben több helyszínen történtek a támadások, a film viszont az indiai főváros legelőkelőbb szállodájára, a Taj Mahal Palace Hotelra és az ott elszenvedett történésekre koncentrál. Különféle egyéni, és a közös pánikban már kollektív történeteket dolgoz fel a több mint kétórás film. Ehhez pedig egy egész színészi gárdát sorakoztattak fel: Dev Patel, -ő szinte már kihagyhatatlan bármiféle nívós indiai matériából- aki a szálloda önzetlen hős pincérét, Arjunt alakítja; Nazanin Boniadi, aki Zahrát, a friss anyukát alakítja amerikai férjével, Daviddel, akit Armie Hammer formál meg; vagy éppen Jason Isaacs, aki egy pöffeszkedő, orosz szoknyapecért játszik.
Azon az estén, amikor a terroristák bejutottak az áhított Taj Mahal szállójába, több mint 1000 ember tartózkodott az épületben, több VIP listás vendéggel egyetemben. A film alatt többször elhangzik, hogy itt „a vendég az Isten”, és a valós események alapján sem csak károgja a magaslóról a későbbi mentőakció főnökévé avanzsált séf, Hermant Oberoi (Anupam Kher, egyetlen nem fikciós szereplő), hanem ez konkrétan így is történik: a személyzet életét adja a vendégek megmentéséért. Az indiai rendőrség órákon át nem küld segítséget, a terroristák átveszik a hatalmat a szálloda felett, a lövedékek és a testek is olyan kegyetlen dinamikával repülnek, hogy azt gondolnánk, már meg se kottyan a nézőknek a további vérengzés.
Jó hír: nem így történik. És itt kezdődik a rendező brillírozása: olyan kameraállásokból képes venni a történéseket, hogy úgy érezzük, egyek vagyunk a még élők közül; lehetőségünk adódik beférkőzni a terroristák gondolataiba; hallhatjuk a ridegen parancsoló hangot a vonal túlvégén, ahogy követeli a kivégzéseket. A Hotel Mumbai olyan empátiára sarkall a hideg vérrel elkövetett, hezitálás nélküli mészárlások részletes bemutatásával, hogy emellett semmiképpen sem lehet elmenni. A film minden egyes pillanata markában tartja a nézőket, nem igazán vannak üresjáratok.
Ez nem csak egy izgalmas múvi, a Hotel Mumbai maga az izgalom.
Olvass bele legújabb magazinunkba!