Kult
Quimby – A hidakban hiszünk, nem a kerítésekben
  • 2019. február 8.

Huszonhét év telt el azóta, hogy a Quimby a dunaújvárosi próbateremből kiszabadulva előbb felfalta a budapesti éjszakát, majd módszeresen elcsavarta nem csak Magyarország, de Európa fejét is. A Kiss Tibor – ének, gitár, Varga Livius – ütőhangszerek, vokál, Balanyi Szilárd – billentyűk, Kárpáti József – trombita, Mikuli Ferenc – basszusgitár, Gerdesits Ferenc – dobok alkotta hatosfogat eddig tizenhat csapongó lemezzel hagyott kitörölhetetlen nyomott a magyar könnyűzenében.

Ezúttal Tibivel és Liviussal beszélgetünk inspirációról, kalandról, közösségről és egy napsütötte mátrixról.

A fiúk valamikor a gimi harmadik évének tavaszán találták ki, hogy csináljanak egy zenekart, ami az Október nevet kapta. Nagyjából ez volt az a pont, ahol az addig szénceruzával és ecsettel dolgozó Tibi kezébe gitár került. Aztán Livius az érettségi után másfél évre Amerikába ment, ahonnan néhány centtel, valamint egy pár kongával tért vissza, és ekkor kezdődött a Quimby…


Hogy kezdődött a barátság?

L: Ugyanonnan származunk, ugyanarról a lakótelepről, ugyanolyan alaprajzú házból, a gyerekkorunk nagy részét ugyanazzal töltöttük és amikor ugyanabba a gimibe kerültünk ezt jól meg is beszéltük. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk. Aztán pár év múlva megalakult a Quimby és jött egy ötlet, hogy kimenjünk Amerikába, együtt az egész zenekarral, de végül csak ketten vállalkoztunk az útra, és jutottunk el New Yorkig. Ez egy fantasztikus állomása volt az éltünknek és azóta is sokszor inspirálnak bennünket az ott átélt pillanatok.

T: Nagyon fontos időszak volt, beletapadt a DNS-ünkbe. 22-23 évesek voltunk, rengeteg koncertre jártunk, éltünk, dolgoztunk, jöttünk-mentünk. Kalandot gyűjtöttünk, a zsákmányunkra vadásztunk, esténként az East Village-ben sétáltunk, ahol akkoriban minden kocsmából élő zene szólt. Katartikus élményeket éltünk át. Hangulatok maradtak meg és tele inspirációval a zsákunkban jöttünk haza. Sok zeneszám is született a kinti világról; a Crazy train például a New Yorki metróról szól, az állomásokról, az utcazenészekről, a furcsa cipőjét néző bolond emberről, a drogosról. Emlékszem, az egész kicsit olyan volt mint város a város alatt.

Hogy születnek a dalok?

T: Nagyon sokat tanulunk az utcáról, az életből. Olyan típusú művészek vagyunk, ha művészek vagyunk, akiknek fontos, hogy a megtapintott kalandok az utazások adják az ihletet. Egy íróasztal mögött szerintem nem lehet megírni a rock and rollnak vagy ennek a műfajnak a dalait. Néha ki kell szakadnod a komfortzónádból és menni kell.

L: Még életünkbe nem látogattunk hatan egy koncertet együtt, a sajátunkat kivéve, de kettesével sokat utazunk. Az évek alatt kiderültek a korlátaink és a lehetőségeink is. A Tibi hangjában például senki sem fedezhette fel a potenciált csak ő maga.

T: Igen. Én egyáltalán nem akartam énekelni, csak valahogy így alakult. A Quimby kezdetben egy nagyon szeretett hobbi volt, összejártunk bizonyos napokon, és mellette mindenki csinálta a saját életét és aztán kinőtte magát. Kialakult egy furcsa egyensúly, amely hosszútávon is egészségesen tartható. Ez most már tudatos dolog, amit éveken át csiszolgattunk, okultunk a hibáinkból, beértünk.

L:Rengeteget bolondozunk és álmodozunk együtt és mindig próbálkozunk új dolgokkal. Az egész egyfajta előadás, amit mi csinálunk, nem csak dalok tucatja.

T: Létrehozunk valamit, kísérletezünk. Állandóan vannak kihívások, rezeg a léc. De éppen ez inspirál minket. Vajon hogyan csináljuk, hogy jó legyen? Aztán kitaláljuk szép lassan. Kieszelünk valamit, ami felé szeretnénk haladni és egyszer csak összeáll a kép.

Az állandó szikra tartja életbe a lángot. A „Family Tugedör” is ilyen. Összerezdülés, összekapaszkodás, egy jó láng. Egy régi vágyunk volt és alkotás lett. A dal is alkotás, hasonlóan alakul, halad valami felé. Kell egy vízió a dalhoz is, az élethez is. Kicsit magunk elé álmodjuk magunkat, és teszünk afelé, hogy a valóságban is megtörténjen.

Sok szívügyetek van, rengeteg szervezetnek segítetek. Ez példamutató. Mi a célotok ezzel?

T: A honlapunkon a nagy szív alatt ott vannak a szervezetek, akiket támogatunk. Ha valaki inspirálódni akar, vagy a jóakaratával, szeretetével, pénzével jótékonykodni ott megtalálja, hogy mi kiknek segítünk, kivel csinálunk közös akciókat. A társadalmi felelősségvállalás egy önazonos szerep és sohasem fogjuk kitenni az ablakba. Csupán szeretnénk egy jó gesztust adni, és hasznos célokba fektetni az energiánkat. Ha bárki bármilyen reflektorfényt kap a mai világba, azt ne csak a maga javára használja, hanem arra is, hogy segíthessen, hogy valami jó cselekedetet tegyen! Mert a pozitív példa ragadós. Egy csodaszép láncolat, és ha ebben mi részt vehetünk az már maga a boldogság.

L: A Quimbyn kívül mindannyiunknak van valami magánprojektje, a zenekaron kívüli munkássága, és azt szeretnénk megmutatni a Family Tugedör koncertsorozatán, hogy ezek nem versengenek egymással, hanem teljesen összeegyeztethetők. Keresztinspirációk vannak, és egy szeretetteljes hálózat.

T: Én jobban hiszek a hidakban, mint a kerítésekben. Az élet áramlása is ilyen. Kellenek az átjárások. Jók ezek a dolgok, hogy együtt vagyunk valami egész, és nem egymás ellen.

L: Igen. A mindennapokban is nagyszerű gyakorlat, hogy nem az ellentéteket keressük a másikban, inkább azt figyeljük, hogy mi a közös bennünk. Ebből is fel tud épülni a mátrix, egy olyan, ahol sokkal többet süt a nap.


A MagNet Közösségi Magazinból átvett interjtú.

Cimkék:
happy wheels